Az általános sztrájkot - az egyetlen Nagy-Britanniában tartott sztrájkot - 1926. május 3-án hirdették meg, és kilenc napig tartott; a brit munkások történelmi jelentőségű munkabeszüntetése milliók elégedetlenségét tükrözte, és az egész országban a változás szükségességét hirdette meg.

1926. május 3-án a Szakszervezeti Kongresszus általános sztrájkot hirdetett a rossz munkakörülmények és a bérek csökkenése miatt. Ez lett a brit történelem egyik legnagyobb ipari konfliktusa, a kilencnapos sztrájkban több millióan vettek részt, ami a munkások összetartozását és szolidaritását mutatta.

Az általános sztrájk kiírásához több ok is hozzájárult. A problémák az első világháború alatt kezdődtek, amikor a szén iránti nagy kereslet a tartalékok kimerüléséhez vezetett.

A háború végére a csökkenő export és a tömeges munkanélküliség nehézségeket okozott az egész bányaiparban. Ezt tovább nehezítette, hogy a bányatulajdonosok nem fogadták el az ipar alapvető modernizálását, ahogyan azt más országok, például Lengyelország és Németország tették. Más országok a hatékonyság növelése érdekében gépesítették a bányákat: Nagy-Britannia lemaradt.

Ráadásul mivel a bányaipar nem volt államosítva, és magántulajdonosok kezében volt, ők következmények nélkül hozhattak olyan döntéseket, mint a bérek csökkentése és a munkaidő növelése. A bányászok szenvedtek: a munka nehéz volt, a sérülések és a halál mindennaposak voltak, és az ipar nem tudta támogatni a munkásokat.

Egy másik tényező, amely rontotta a brit szénipar sorsát, az 1924-es Dawes-terv hatása volt. Ezt a tervet a német gazdaság stabilizálása és a háborús jóvátételek terheinek egy részének enyhítése érdekében vezették be, ami hatékony támogatást jelentett a német gazdaság számára, amelynek sikerült stabilizálnia valutáját és újra beilleszkednie a nemzetközi szénpiacra. Németország elkezdte az "ingyenes" szénszállításokat.Ez Nagy-Britannia számára a szén árának csökkenését jelentette, ami negatívan hatott a hazai piacra.

Miközben a szénárak csökkenni kezdtek, további hatással volt rájuk Churchill azon döntése, hogy 1925-ben ismét bevezeti az aranyszabályt. A híres közgazdász, John Maynard Keynes figyelmeztetései ellenére Churchill politikáját a gyakorlatban is megvalósították, és ez a döntés sokak számára "történelmi hibaként" maradt meg.

Az 1925-ös aranystandardról szóló törvény gyakorlatilag azt a meggondolatlan hatást váltotta ki, hogy a brit fontot túlságosan erőssé tette más valutákkal szemben, ami hátrányosan érintette a brit exportpiacot. A valuta erejét más eljárásokkal kellett fenntartani, például a kamatlábak emelésével, ami viszont hátrányosnak bizonyult az üzlettulajdonosok számára.

A bányatulajdonosok ezért, mivel fenyegetve érezték magukat a körülöttük zajló gazdasági döntéshozataltól, de nem voltak hajlandóak beletörődni a csökkenő haszonkulcsba, úgy döntöttek, hogy csökkentik a béreket és növelik a munkaidőt, hogy megőrizzék üzleti kilátásaikat és profitlehetőségüket.

A bányászok fizetését hét év alatt 6,00 fontról 3,90 fontra csökkentették, ami fenntarthatatlanul nagy szegénységhez vezetett a munkások és családjaik egy generációja számára. Amikor a bányatulajdonosok bejelentették a bérek további csökkentésére irányuló szándékukat, a Bányászok Szövetsége dühösen fogadta őket.

"Egy fillérrel sem kevesebb a fizetés, egy perccel sem kevesebb aznap".

Ez a mondat visszhangzott a bányászok körében. A Szakszervezeti Kongresszus ezt követően támogatta a bányászok szorult helyzetét, míg a kormányban Stanley Baldwin, a konzervatív miniszterelnök szükségesnek tartotta, hogy támogatást nyújtson a bérek jelenlegi szinten tartásához.

Időközben Sir Herbert Samuel vezetésével királyi bizottságot hoztak létre azzal a céllal, hogy kivizsgálja a bányaválság kiváltó okait, és ezáltal megtalálja a lehető legjobb megoldást. E bizottság részeként megvizsgálták a bányászat hatását a családokra, a szénipartól függő emberekre, valamint a többi iparágra gyakorolt lehetséges hatását.

A jelentésből levont következtetéseket 1926 márciusában tették közzé, és egy sor ajánlást fogalmaztak meg. Ezek között szerepelt a bányaipar átszervezése a szükséges fejlesztések elvégzése céljából, amennyiben ez lehetséges. Egy másik ajánlás a jogdíjak államosítását tartalmazta. A legdrámaibb ajánlás azonban, amelynek messzemenő következményei lettek volna, a bányászbérek csökkentése volt.13,5%-kal, és egyúttal tanácsot ad a kormányzati támogatás visszavonására.

A Samuel-bizottságot így Stanley Baldwin miniszterelnök elfogadta, lehetővé téve a bányatulajdonosok számára, hogy munkásaiknak új munkaszerződéseket ajánljanak fel. Ez volt a vég kezdete a bányászok számára, akik már korábban is kevesebb fizetést és több munkát kellett elviselniük, és csak a munkanap meghosszabbítását ajánlották fel nekik, ami a bérek megsemmisítő csökkentésével járt együtt. A Bányászok Szövetségeelutasított.

Május 1-jére minden végső tárgyalási kísérlet kudarcba fulladt, ami ahhoz vezetett, hogy a TUC bejelentette, hogy a bányászok bére és munkaideje védelmében általános sztrájkot szervez, amely május 3-án, hétfőn éjfél előtt egy perccel kezdődik.

A következő két napban egyre nőtt a feszültség, amit a bulvárlapok tudósításai csak tovább fokoztak, köztük a Daily Mail vezércikke, amely elítélte az általános sztrájkot, forradalmi és felforgató jellegűnek minősítve a vitát, nem pedig kézzelfogható ipari aggodalmakra alapozva.

Ahogy a düh egyre nőtt, maga V. György király próbált közbelépni és a nyugalom látszatát megteremteni, de eredménytelenül. Az ügyek mostanra eszkalálódtak, és a kormány ezt érzékelve elkezdett intézkedéseket hozni a sztrájk kezelésére. Az ellátás fenntartása érdekében bevezették a szükségállapotról szóló törvényt, és a fegyveres erőket önkéntesekkel megerősítve az alapvető szolgáltatások fenntartására is bevetették.

Eközben a TUC úgy döntött, hogy a vasutasokra, a közlekedési dolgozókra, a nyomdászokra és a dokkmunkásokra, valamint a vas- és acéliparban dolgozókra korlátozza a részvételt, más, szintén bajban lévő iparágakat képviselve.

Amint a sztrájk elkezdődött, a sztrájkolókkal teli buszokat rendőrök kísérték, a buszpályaudvarokon pedig katonák álltak őrt arra az esetre, ha a tüntetések elfajulnának. Május 4-re a sztrájkolók száma elérte a 1,5 milliót, ami elképesztő szám, és az ország minden részéből vonzotta az embereket. A megdöbbentő számok már az első napon túlterhelték a közlekedési rendszert: még a TUC-t is sokkolta a részvétel.

Miniszterelnökként Baldwin egyre inkább tudatosult benne az elégedetlenség, különösen a sztrájkolók ügyét támogató cikkek megjelenésével. Churchill, az akkori pénzügyminiszter úgy érezte, hogy közbe kell lépnie, mondván, hogy a TUC-nak kevesebb joga van érveiket közzétenni, mint a kormánynak. A British Gazette-ben Baldwin úgy hivatkozott a sztrájkra, mint "a sztrájkhoz vezető útra".anarchia és pusztulás". A szavak háborúja megkezdődött.

A kormány továbbra is felhasználta az újságokat, hogy támogatást gyűjtsön a parlament számára, és megnyugtassa a közvéleményt, hogy a nagyszabású munkabeszüntetés nem okoz válságot. Május 7-én a TUC találkozott a bányaiparról szóló korábbi jelentés megbízottjával, Samuelrel, hogy véget vessenek a vitának. Ez sajnos a tárgyalások újabb zsákutcája volt.

Eközben néhányan úgy döntöttek, hogy visszatérnek a munkába, ami kockázatos döntés volt, mivel sztrájkoló kollégáik masszív ellenlépéseivel szembesültek volna, ami arra kényszerítette a kormányt, hogy lépéseket tegyen a védelmük érdekében. Eközben a sztrájk az ötödik, hatodik és hetedik napon is folytatódott. A Flying Scotsman Newcastle közelében kisiklott: sokan továbbra is fenntartották a sztrájkőrséget. A kormánynak sikerülta helyzetet kézben tartani, miközben a sztrájkolók dacosak maradtak.

A fordulópontot az jelentette, amikor az általános sztrájkról megállapították, hogy a szénipar kivételével az 1906-os kereskedelmi vitákról szóló törvény nem védi a sztrájkot, ami azt jelentette, hogy a szakszervezetek felelőssé váltak a szerződésszegés szándékáért. Május 12-én a TUC főtanácsa a Downing Street-en ülésezett, hogy bejelentse, hogy a sztrájkot lefújják azzal a megállapodással, hogy egyetlen sztrájkolót sem fognak áldozatul ejteni a sztrájk miatt.döntést, annak ellenére, hogy a kormány kijelentette, hogy nincs befolyása a munkáltatói döntésekre.

A Szakszervezeti Tanács Általános Tanácsának különbizottsága, Downing Street

A lendületet elvesztették, a szakszervezetek potenciális jogi lépésekkel szembesültek, és a munkások visszatértek a munkahelyükre. Néhány bányász még novemberben is folytatta az ellenállást, de eredménytelenül.

Sok bányásznak évekig munkanélküliséggel kellett szembenéznie, míg másoknak el kellett fogadniuk az alacsonyabb bérek és a hosszabb munkaidő rossz körülményeit. A hihetetlen mértékű támogatás ellenére a sztrájk nem vezetett semmire.

1927-ben Stanley Baldwin bevezette a Trade Disputes Act-et, amely megtiltotta a szimpátiasztrájkokat és a tömeges sztrájkőrséget; ez a törvény még ma is érvényben van. Ez volt az utolsó szög a koporsóban azoknak a munkásoknak, akik részt vettek Nagy-Britannia egyik legnagyobb ipartörténeti eseményében.

Jessica Brain szabadúszó író, aki a történelemre specializálódott, Kentben él, és minden történelmi dolog szerelmese.